Ma olvastam egy történetet egy lányról, aki a szülinapján az égbe küldött egy lufit a nevével és címével. Hetekkel később aztán érkezett hozzá egy levél valakitől, hogy megtalálta a lufit egy bokornál, rákötve a levéllel. A pláne ebben a történetben az, hogy a levél írójának ugyan az volt a neve, mint a szülinapos kislánynak. Ráadásul a hajuk és szemeik színe is megegyezett és ugyan olyan állatokat tartottak. A történet írója az ilyesfajta igaz történetekből kiindulva, azon filozofált vajon léteznek e véletlenek, vagy minden elvan rendelve és az univerzum tudatosan hozza létre ezeket az eseményeket.
Én úgy hiszem, véletlenek egyszerűen nem léteznek. Ezt valahogy mindig is éreztem, hiszen történtek velem apró véletlenek. Például gondoltam valakire és az másnap keresett, vagy találkoztam vele. Vagy épp pont ott volt valaki, akire abban a helyzetben szükségem volt. Ezek apró véletlenek, mindig csak megmosolyogtam őket, hiszen ezek csak apró csínyek az élettől. Aztán egyszer csak velem és barátnőmmel is történt valami megmagyarázhatatlan. Törökországi utunk előtt a reptéren megláttunk két fiú testvért. Gondoltuk, majd az út során megismerkedünk velük, ezért nem kértük el a nevüket rögtön. De végül úgy hozta a sors, hogy nem egy szállodába kerültünk. Hazafele menet a nyaralásból a buszon a hátunk mögött ültek, de akkor meg valahogy még a török bűvölet alatt álltunk, eszünkbe se jutott, hogy most ismerkedjünk. Így hát úgy ért véget a nyaralás, hogy: Ó, a francba el kellett volna kérni a nevüket. Na de nem búslakodtunk, még mondtuk is: biztos látjuk őket még. Ami elég valószínűtlen volt, hiszen azt se tudtuk kik ők és még életünkben nem láttuk őket. Tehát otthon voltunk egy hetet, aztán barátnőmmel ismét összepakoltuk a cuccainkat és elindultunk le a Balatonra. 3 napot töltöttünk ott. Első nap körülnéztünk, lepakoltunk, semmi különös. Második nap aztán elmentünk a helyi tescoba bevásárolni. Végig futottunk a sorokon, bekapkodtuk ami kell, aztán irány a kassza. Barátnőm még akart venni egy üveg ásványvizet, így ő lemaradt, de én már a kassza fele indultam és egyszer csak annyit látni, hogy megtorpanok és tátott szájjal nézek előre egy fiúra, majd elkezdtem ordibálni barátnőmnek, hogy: ÚR ISTEN AZ NEM Ő? És igen, ő volt. Az egyik fiú a török nyaralásról, akinek el akartuk kérni a nevét. Mégis mennyi esélye van annak, hogy a nyaralás után egy héttel mi is és ő is ugyan azon a helyen nyaralunk ISMÉT és ugyan abba a tescoba megyünk vásárolni, ahova ő, ugyan abban az időpontba és a kasszánál találkozunk? Teljesen ledöbbentünk. Szó szerint nem tértünk magunkhoz. Ezek után már holt biztos voltam benne, hogy véletlenek nincsenek. Ennek így kellett történnie.
Én úgy hiszem, véletlenek egyszerűen nem léteznek. Ezt valahogy mindig is éreztem, hiszen történtek velem apró véletlenek. Például gondoltam valakire és az másnap keresett, vagy találkoztam vele. Vagy épp pont ott volt valaki, akire abban a helyzetben szükségem volt. Ezek apró véletlenek, mindig csak megmosolyogtam őket, hiszen ezek csak apró csínyek az élettől. Aztán egyszer csak velem és barátnőmmel is történt valami megmagyarázhatatlan. Törökországi utunk előtt a reptéren megláttunk két fiú testvért. Gondoltuk, majd az út során megismerkedünk velük, ezért nem kértük el a nevüket rögtön. De végül úgy hozta a sors, hogy nem egy szállodába kerültünk. Hazafele menet a nyaralásból a buszon a hátunk mögött ültek, de akkor meg valahogy még a török bűvölet alatt álltunk, eszünkbe se jutott, hogy most ismerkedjünk. Így hát úgy ért véget a nyaralás, hogy: Ó, a francba el kellett volna kérni a nevüket. Na de nem búslakodtunk, még mondtuk is: biztos látjuk őket még. Ami elég valószínűtlen volt, hiszen azt se tudtuk kik ők és még életünkben nem láttuk őket. Tehát otthon voltunk egy hetet, aztán barátnőmmel ismét összepakoltuk a cuccainkat és elindultunk le a Balatonra. 3 napot töltöttünk ott. Első nap körülnéztünk, lepakoltunk, semmi különös. Második nap aztán elmentünk a helyi tescoba bevásárolni. Végig futottunk a sorokon, bekapkodtuk ami kell, aztán irány a kassza. Barátnőm még akart venni egy üveg ásványvizet, így ő lemaradt, de én már a kassza fele indultam és egyszer csak annyit látni, hogy megtorpanok és tátott szájjal nézek előre egy fiúra, majd elkezdtem ordibálni barátnőmnek, hogy: ÚR ISTEN AZ NEM Ő? És igen, ő volt. Az egyik fiú a török nyaralásról, akinek el akartuk kérni a nevét. Mégis mennyi esélye van annak, hogy a nyaralás után egy héttel mi is és ő is ugyan azon a helyen nyaralunk ISMÉT és ugyan abba a tescoba megyünk vásárolni, ahova ő, ugyan abban az időpontba és a kasszánál találkozunk? Teljesen ledöbbentünk. Szó szerint nem tértünk magunkhoz. Ezek után már holt biztos voltam benne, hogy véletlenek nincsenek. Ennek így kellett történnie.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése