Temetés.

Nos, az emberek ott állnak a ravatalozónál. Mindenki sír, feketében van, érezni a mély gyászt, az ég is ironikusan borús, én pedig egyszerűen csak állok lehajtott fejjel. Félelmetes, gondolom, aztán megrázom a fejem és gondolatban elkezdek beszélni a halotthoz: Ugye te se akarod így látni őket? Ugye te is azt akarod, hogy egy szép emlék legyél, akire vidáman emlékeznek vissza? Csakhogy ők nem értik meg, hogy te elmentél, s ezért sírnak. Mintha többé nem léteznél, pedig én tudom, hogy itt vagy most is, mert hozzád beszélek! És akkor visszaemlékszem azokra a pillanatokra, amiket együtt töltöttünk. Emlékszem, hogy volt egy kedvenc számunk és mindig arra táncoltunk ugrálva. Most elmosolyodnék, ha lehetne, de akkor mindenki megvetően nézne rám, mert egy temetésen nem mosolygunk. Egy temetésen csak is kizárólag sírni lehet, különben az öregasszonyok megrökönyödve néznének rád és utána az egész falu erről pletykál majd. Tehát a nagy többségük sír. De vajon érted sírnak, eltávozott? Vagy a saját haláluk miatt sírnak s családjaikért, tudván, hogy mind így végzik? Vagy talán a bűntudat nyomja őket, hogy rosszak voltak hozzád, s már nem tehetik jóvá? Vagy azért sírnak, mert itt hagytad őket, s ők magányossá váltak így? Elég szomorú, hogy sokan nem is azért sírnak, mert szerettek tiszta szívükből, hanem önmaguk miatt.
Aztán jön az a rész, amikor a koporsót, vagy urnát kiviszik, az emberek pedig köré gyűlnek. Megérkezik a pap, áll a koporsó/urna előtt, előveszi a bibliát és elkezd felolvasni. Háta mögött a kórus, kik pedig utána imákat énekelnek az ember bűnösségéről és a megbocsátásról. Egyszerűen felháborodok. A pap Jézusról beszél, meg az ő tetteiről. Nem értem, miért kell Jézusról beszélni? Ez nem Jézusról szól. Oké, feltámadt, megnyitotta a mennyek kapuját, de nem róla akarok hallani. Legszívesebben odamentem volna, arrébb löktem volna a papot és beszéltem volna én. Hiszen ez a pap nem is ismerte őt, ez csak beszél itt kötelességből, meg mert fizettek neki. Dühös voltam, nem értettem ki találta ki, hogy ez legyen egy temetés rendje? Miért kell ennek történnie? Mind ez az egyház hibája, még egy temetésen is magukat reklámozzák és a hitüket. Elhitették az emberekkel, hogy ez a jó, csak így kerülhetsz a mennybe, ha az ő törvényeik szerinti szertartásban veszel részt, ez a temetés. És az emberek kötelezően imádkoznak, hogy az úr bocsássa meg a halott bűneit és felsegítsék ezzel a mennybe. De szerintem nem volt bűne, szerintem egy jó ember volt. Követett el hibákat, de nem volt bűnös, miért is beszélünk folyamatosan mégis a bűnről és miért kérünk bűnbocsánatot mégis az imáinkban? Arra gondoltam, hogy azért jöttem el erre a temetésre, hogy felidegesítsenek. Otthon békésen ülhettem volna, gyújthattam volna egy gyertyát érte és nem kéne végig idegeskednem ezt a gusztustalan, reklámokkal teli, képmutatást, ami egyáltalán nem arról szól, amiről kéne, hogy szóljon. Végül a pap befejezte a beszédét és elindultunk a sírhelyre, ahol "örök nyugalomba helyezik" a holtat. Ezzel nem volt gondom. Szimbolikus, elkísérjük az "utolsó útjára". Aztán belehelyezik a koporsót a helyére, a pap megint mond valami szentbeszédet és hirtelen elkezdik ráásni a koporsóra a földet. És az ember beleborzong. Kegyetlenül és gyorsan dobálják rá a földeket a koporsóra. Ironikus, nem igaz? Betemetnek a föld alá, le, mélyre, ahol elvileg a pokol van, még távolabb a mennyektől, bezárva egy koporsóba.
Szóval az én temetésem legyen távol a temetőktől és templomoktól. Nem kérek sírhelyet egy temetőben sem. Nem akarom, hogy kijárnak hozzám. Azt szeretném, hogy emlékezzenek rám és őrizzen meg a szívük. Ne legyenek ott megfizetett emberek, akik Jézusról beszélnek, vagy énekelnek. Az emberek sírjanak, ha úgy érzik, de ugyan akkor nevessenek is. Hamvasszanak el és szórjanak a tengerbe, színes virágszirmokat szórva utánam, tán miközben egy szép dal szól, melyet úgy szerettem.