Néha visszamerengek azokba a régi, homállyal telt nyári éjszakákba, ahol mindig minden olyan édeskén csöndes volt. A néma, sötétszürke fellegek az égről néztek le rám a nyitott ablakon keresztül. Egy hang se zavarta meg az álomba ringatott tájat. Nyugalom és béke volt körülöttem. A tv fényei körülölelték a kanapét, amin összehúzódtam. Ám a hold hátborzongatóan fényesen tükröződött vissza az ablakokon, odacsalta kíváncsi lelkem. Végig simítottam tükörképén kezem, s úgy tettem, mintha elérném. Közben arra gondoltam, míg ennek az éjnek nincsen
vége, mindennek ugyan úgy kell maradnia - tisztának és mozdulatlannak. Nem törheti meg semmi a pillanat varázsát. A holdfényben árnyékot vetnek a távoli hegyek a házakra. Az ilyen éjszakák voltak számomra a legszebbek. S egy hullócsillagra nézve, azt kívántam, maradjon örökké ilyen nyugodt, bájosan magányos minden éjszaka. Amikor a csillagok némán ragyognak és a langyos szellő óvatosan fújja a fák koronáit. A lelkem békére lelt abban a tiszta, zavartalan sötétségben. Azon tűnődtem: Még mennyi időm van a napfelkeltéig? Ez a
varázslat festi fel majd a kék eget. Biztosra érzetem, hogy nem sokára integetni
fogok ennek az estének is. Csak behunytam szemeim, és tudtam, mire újra kinyitom, már ott ragyog bennük a nap.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése