szerelmesnek lenni

A szomorú, szürke felhők ellepték az eget. Az utcákon csak néhány esernyővel sétáló ember. A virágok elhervadtak, hiába áztatja őket eső, nem élednek újra. A város színei a megszokottnál is fakóbbak. Az embereknek mind sápadt és beteges az arca. Lehajtott fejjel, földre tapasztott szemmel sietnek valahová. A korláton üldögélő madár megrázta tollait. Közben egy tavaszból megmaradt levél a szél hátán leszáll a duzzadt folyóba. Viszi a hosszú híd felé, ahol beállt a dugó. Ott egy kék busz is. A rajta lévő emberek egyszerre néznek ki ablakán, mikor elhalad a mentőautó.

 Egy ilyen napon, amikor a város belefeledkezik ebbe a melankolikus időbe, azt kellett volna kérdeznem magamban, hol jársz most? A fejemben kellett volna, hogy legyél.

Az ablak üvegen, amin keresztül lenézhetsz az utcára, lassan végig folynak az esőcseppek. Kezeimben egy bögre forró tea. Olyan közel állok az ablakhoz, hogy a hő rápárolog az ablakra. Tudod, ennek a pillanatnak arról kéne szólnia, hogy rád gondolok. Körül kéne írnom fejemben azokat a szomorú érzéseket irántad.

 A mosógép két sípszóval jelezte, hogy lejárt. Az utcában egy autó hajtott el. Hogy nehogy lefröcskölje elegáns, piros ruháját, a lány behúzódott egy eresz alá. Rágyújtott egy cigire.

 Mély levegőt szívtam tüdőmbe. Anélkül szerettem azt a pillanatot, hogy bármiről is elmélkedtem volna. A szívem annak az élénk pillanatnak dobogott. Még csak meg sem fordultál a fejemben, még is, most is élénken emlékszem arra az érzésre. Mintha a jelenlét, a pillanat lett volna maga a szerelem. Azóta tudom, hogy az az érzés, amiről mások beszélnek, valójában a pillanatok varázsa. Életben lenni. Megfigyelni, hogy a körülötted lévő dolgok mennyire intenzívek. Elveszni a szemeid előtt folyó részletekben. Végül megérted mit jelent szerelmesnek lenni.