Szerintem elveszettnek lenni csodálatos. A látványa, a hozzá párosuló érzések. Önkifejezés. Ordítani, sírni és tombolni a csalódottságtól - tudod, ez olyan természetes, mint a vihar, mely időnként pusztít is. A lelkünk bentről nézi milyen páratlan villámok is szóródnak szét az égen. Ő csak szemléli, s pontosan érti mi történik oda kint. Megérti a természet szeszélyét, elfogadja, hogy ilyen, hiszen a mindig napos ég kiszárítja a földeket. S míg olykor a fákat, a gyönyörű virágokat, a földet is megsérti, addig neki sosem esik baja. Sőt... minduntalan arra vár, hogy a vihar egyszer olyan erőssé váljon, hogy ereje kihívja Őt bentről. Ha ez egyszer bekövetkezik, nem lesz több eső, de nap sem süt majd. Csak egy áldott állapot áll be a kettő között.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése