Megkésett tavasz.

 Az a nap azt a kellemes délutánt idézte, amikor csak fetrengtünk az ágyban, némán, néha megcsókolva a másikat. Lelkünk végtelenül nyugodt volt, gondmentes. Elménk kikapcsolt, nem voltak bennük gondolatok - tervek, háborúk. Az ég kéken ragyogott, a hegyek csendes dallamokat dúdoltak a távolban és béke lengte be a minket körül ölelő teret. A tragédia abból fakadt, hogy az óra mutatói egyre csak ütötték a perceket, szívünk pedig diktatórikusan követte ritmusát.
 Már is elmúlt minden. Egy év elteltével a nehezen ébredő természet, akár egy szerelmi bánattal sújtott, finom úrinő lassan új ruháját igyekszik magára ölteni - a tavaszt. Egy ház ablakából Rachmaninov Elégiája szűrődik ki. A zongora szó egy kicsit mintha elkalandozna a tájról, elvinné az embert egy különös, duális világba. Vissza az elmúlt évnek abba a különös álmába - a japán férfiak társaságába, a groteszk szobrok köré, velencei hangulatban.
 Innen visszanézve az életem kellően kabalisztikus volt. Olyannyira, hogy senkinek fel sem tűnt, szemeim nyitott ajtaján át, megannyi zárt szobába soha nem léphettek be. Azonban engem cseppet sem zavart, hiszen én sokkal inkább szerettem az Ő különös világukban járni kelni.
 A zongora lassan elhalkult. A nyitott ablakú szobába utazók léptek be. Hangoskodó jelenlétük egy egészen más kor energiáit hozták. Már nem volt nyoma kettőnk megosztó békéjének, szenvedéllyel telt csókjának.