Amikor felkelek, arra gondolok, hogy majd a reggeli fények vezetnek. A lábaim mindig a helyes utat járják, így majd elvisznek hozzád. Addig pedig járom a világot, mint egy elveszett, aki keresi az otthonát. Néha meghúzódva az esős idők elől a kávézókban. Tűnődve a városokról, ahol jártam már és ahol azt hittem találkozok veled. Térképet készítettem és elkezdtem áthúzni a neveket. Olykor úgy érzem, sosem találom meg azt a helyet, ahol épp jársz. Annyi naplementét láttam már, de még sem tudok róluk könyvet írni. Annyiszor keveredtem már furcsa helyzetekbe, még sem tudtam még elmondani senkinek. Voltak idők, persze, amikor fel akartam adni. Amikor azt mondtam, ennél tovább nem tudok menni. Aztán még is mindig azon kezdett járni az agyam, hogy vajon milyen széles mosollyal gondolok majd vissza ezekre a napokra?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése