Néha meghallom lelkem hívását, mikor elhalkul a testemet körülölelő tér. Olykor, akár egy szellem, visszafojtom létezésem állapotát és elmerülök egy idő és tér nélküli világban. Talán, mint egy köd lepte erdőt, tekintetemet is misztikus fátyol borítja el - megfejthetetlen történik e valami mind a mögött a mozdulatlan tükör mögött. S talán egy dallam csendül föl, mintha hangokká tömörült volna az a megannyi kép a valóság illúziójából. Az élet pillanatai egy-egy hangszínen jelennek meg, annak függvényében milyen színek és érzések domináltak bennük. Innen úgy tűnik, földünk történetét melódiába lehetne önteni. Amikor így eltűnök, nincs szétválás, nincs ítélet, nincs ott a nevem. Olykor legszívesebben ott maradnék. Elrejtőznék minden figyelő tekintet elől, hogy többé ne teremtsenek újjá dimenzióikban. Hogy mindig abban a mélységben lebeghessek a színtelen óceánon. Azonban újra és újra visszazuhanok csak hogy létrehozzak egy apró kvantitást létezésem zálogául.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése