Míg ők, művészek, vérbe fagyva, szerelemtől halnak, addig tekintetem elkóborol előlük. Nézem az eget, s nem törődök szenvedésükkel, mert tragédia a lelkem, hát miért közösüljek drámájukkal. Hideg leszek, egyedül, és ringatom fénylő boldogságom, mely mindig velem ellentétes időkben létezik. Nem gyűlölködöm, mert egyensúly van bennem akkor is, mikor mások gyilkolás vagy csók felé hajlanak. Híd leszek, mi átvezeti őket egymáshoz, de tán összeomlok alattuk s szétzúzom testük. Nézz rám, nem leszek már más milyen. Nem tartozhatok közéjük.