Talán haza térek, oly sok idő után. Ahogyan a folyók tengerbe ömlenek, tengerek pedig tán óceánok bölcsőjébe. Nem leszek többé hűtlen, vándor, mint az esők. Megtalálom helyem, s letelepszem ölében. Lehunyom szemeim, hosszan pihenek, míg hallom járni kelni a világot. Cipőik sietve érintik a betonföldet. Kalapjaik majdnem tova viszi a szél. De mást nem látok belőlük, csak sietségük. Sietséget, kezében piros táskát, amint vissza tér a múlt, magával hozván a jövőt. Hát ez lenne a jelen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése