Azt mondta, neveljem fel a madarait, majd egy napon eresszem szabadon őket. Ő persze útra kélt, nem tudott maradni, felelősséget vállalni értük. Hasonló volt hozzám, de én tudtam maradni. Szerettem a feladatokat, amiket kiszabott nekem. Talán csak ezeket tudtam véghez vinni, semmi mást. Szóval maradtam és felneveltem azokat a madarakat. Etettem, itattam őket. Neveket adtam nekik. Figyeltem rájuk. Meséltem nekik a világról, rólad és a nagy kalandjairól az ég alatt. Persze ők csak szemeimen keresztül értették meg, hogy mit mondok. Csak a tekintetem tudott nekik igazán tanítani.

 Aztán eljött a nap és kiengedtem őket a kalitkából. A te madaraidnak szállnia kell - azt mondtad. Úgyhogy kitártam kezeim és repülni tanítottam őket. Pár héttel később kitártam az ablakot is, bár nem voltam benne biztos, hogy annyi idő után el akarom engedni azokat a madarakat. Egy pillanatra meg is ijedtem, hogy mi lesz velük és visszazártam.

 Sírtam és sírtam, míg a madarak nem értették miért vagyok olyan szomorú. Azonban mindig elvégzem a rám szabott feladataid, úgyhogy végül rászántam magam. Ismét kitártam az ablakot és hagytam, had szálljanak el a messzeségbe. Hálátlanul hagytak el, mintha nem jelenték semmit nekik. Oda kint vagy valahol te is, így aztán abban reménykedtem, hogy egy napon találkoznak majd veled.

 Azok a madarak most minden nyáron visszatérnek és énekelnek nekem az ablak alatt. Most ők mesélnek nekem rólad, átadják hozzám írt verseid.