Angyalaim. . . Megígérem, hogy jobb leszek. Hogy nem fogok ilyen elveszetten és sötéten viselkedni. Hogy megpróbálom az árnyékomat elhagyni és angyalként élni veletek. Érzem amikor gonosz vagyok akkor kétségbeesett tekintettel néztek rám, mert megnyitom a poklot azon a helyen, ahol épp vagyok és annyi gonosz dolog szabadul el. Ne haragudjatok rám ezért.

Igen. Eddig attól féltem, hogy meg fogok halni, de most attól félek, hogy örökre itt ragadok a pokollal, amit megteremtettem magam körül. Elfog nyelni a világ és örökké valóság maradok. Tudom, vannak nálam rosszabb esetek is, de nekem ez is bőven elég. Amit tettem és érzek az cseppet sincs közel a paradicsomhoz. Ez elég ok, hogy féljek, nem igaz? Ez elég ok, hogy a démonok elragadjanak magukkal.
Itt fogok maradni? Tudni akarom mindenre a választ, amit kérdést valaha feltettem magamnak. Mindent tudni akarok, mert egyszer beleőrülök majd a tudatlanságba.
Néha látom a fényt, de elém áll egy árnyék és akkor nem tudok semmit sem tenni. Mit tudnék kezdeni vele? Elnyeli az összes fényt és végül csak a sötétség marad. Talán a legrosszabb, hogy tudnék találni másik utat, hogy a fényt ne árnyékolja el semmi, de nem teszem meg. Ez az emberi lét ilyen őrült.
Oda fenn túl jó lett volna, hogy most mindenféleképp a sötétségbe akarjuk taszítani a lelkünk?